Fiatal koromban sokáig festőnő akartam lenni. Festőnő és Jim Carrey felesége. Elképzeltem, hogy festek egy csomó szuper képet és közben meg sokat röhögünk a vicces férjemmel, aki az apám is lehetne. Ha-ha-ha. Oké, de tényleg nagyon vicces és helyes volt régen a Jim Carrey (ma is az). Aztán felnőttem és azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges bármit is gondolnom magamról, mert vannak emberek, akik nem így gondolják és ha még parasztok is akkor jól az orrom alá fogják dörgölni.
Nem lehettem festő, mert szarul rajzolok. Persze ez nem igaz, de egyszer valaki ezt mondta, és én hittem neki. Pár éve elkezdtem írni magamnak, majd másoknak. Persze nyilvánvaló, hogy ehhez sincs tehetségem. Emberek, ha folyton arra várnánk, hogy mindenkinek megfeleljünk, akkor a kipi-koporsó mélyéről próbálhatnánk kezdeni valamit magunkkal. NEM KELL MEGFELELNI!
A gyermekkori álmok és a jövőnkről alkotott kép régen sokkal elérhetőbbnek tűnt, nem igaz? Gyermekként még mertünk hinni magunkban, aztán ahogy egyre nagyobbak lettünk az élet kinevelte belőlünk. Miért hisszük el mindig azt, ami rossz és miért nem bízunk inkább? Mi késztet arra, hogy átadjuk a helyet annak a sötét trutyinak, ami egyre jobban és jobban beborítja álmaink színes tájait? Pedig mi nem változunk, ugyanazok vagyunk, ugyanaz a gyermek, aki egyszer hitt saját magában, aki mert nagyot álmodni, aki mert álmodni. Ma meg alig merjük lehajtani a fejünket, mert a holnap talán még kínzóbb, talán még semmitmondóbb, mint a tegnap. Jön a gonosz hétfő! Ez a nap persze semmivel sem másabb, mint a kedd vagy a szerda, csupán annyiban, hogy rossznak kell lennie, mert valaki kitalálta. Mekkora poén, legyen már a hétfő szar. Ügye te is és te is érzed, hogy a hétfő mennyire, de nagyon SZAR? Ne álmodj, ne bízz magadban és a HÉTFŐ SZAR!
