Mindig másokat okolok, amiért nem jó az élet, nem megy a szekér. Pedig az életünket nekünk kell olyanná formálni, amilyenné akarjuk. Ha kitartóan küzdünk, akkor minden a miénk lehet. Ide nekem az oroszlánt is! Mert, ami másnak kudarc, az nekünk lehetőség! Lehet, hogy sokszor kell majd próbálkoznod, mire végre sikerül. Lehet, hogy sokszor elbuksz majd, de tudd mindig van remény. Állj hát fel, és rajta próbálkozz újra és újra és újra! Baromság! Az élet igenis szar. Van, akinek sikerül, van aki meg csak simán vesztesnek születik. Aztán most ezt vagy elfogadod, vagy tök boldogtalan leszel, mer' olyan dolgok miatt okolod magad, amiről nem tehetsz. Mert szerintem igenis a szerencsén múlik basszameg. Hát nem is a nézésemen meg a járásomon. De, valakinek de. Na, ezen tanulságokat megrágván összegonolkodtam a fejemben, hogy milyen dolgok is könnyítenék meg az én életemet:

Ha a legjobb barátaim nem költöztek volna külföldre, és lenne kivel turizni menni, akkor nem magammal kellene félhangosan megvitatni a próbafülkében, hogy: "Hú, de baromi jól nézek ki ebben a ruhában, ezt vegyem meg mindenképpen."

Ha az egyetlen haverom nem egy srác lenne, aki közli velem, hogy: "Nincsenek neked barátnőid, akikkel ezeket a faszis témákat meg tudnád beszélni?"

Ha a kedvenc ruhám minden nap tiszta lenne, és minden nap abban mehetnék, de rajtam kívül mindenki elfelejtené, hogy előző nap is ezt viseltem.

Ha nem lenne ilyen drága a felnőtt bérlet, vagy ha ennyibe kerülne, de én lennék gazdag - de akkor kocsim lenne viszont -, vagy ha diák lennék megint, vagy nem ilyen öreg akkor, vagy egyszerre mind. De lehetne egy olyan emlékezetkiütős bigyóm is, mint a Men in Black című amerikai szuperprodukcióban az ügynököknek. Na, ez a ruhás sztorinál is működhetne!

Ha híres lennék, vagy legalább a Jim Carrey, de legalábbis a Harisson Ford felesége. Akár lehet mind a kettő is.

Ha mondjuk - az előzőről jut eszembe - a nőknek is lehetne az, hogy több férjük van, és akkor mindenkivel más lenne a jó. Semmi perverz, csak kiállítás meg értelmiségi beszélgetések a rózsaágyás mellett teázva. 

Ha például nem kéne azon gondolkodnom, hogy tarthatok-e valaha kutyát, de legalább valaha szülök-e, és hova és mikor...ja és kinek.

Ha nem lenne ennyi intoleráns ember a földön, vagy ha legalább én lennék toleránsabb azokkal, akik intoleránsak.

Ha nem nőne ki többet a hónalj szőröm. Ok...a szemöldök is megteszi.

Ha néha, amikor akarom, akkor visszatekerhetném a időd, és újra pisilhetnék a Blahán, vagy hányhatnék az Örsön a riadt néni mellé a padon, és másnap jót röhögnék rajta másodmagammal. 

Ha nem kéne szorongani azon, hogy miért szorongok, ha már amúgy is szorongok mindig valamin.

Ha nem érezném azt, hogy egyre öregebb és öregebb vagyok mindenhez. Nyeeeeh, hol a botom? Vagy a Harrison Ford?

Ha nem néznék ki sokkal fiatalabbnak, ami miatt a nők lekezelnek, a férfiak meg lekezeltetnék magukat. 

Ha lenne jobb nyugtató, mint a Frontin vagy a Xanax. Herka? Kokain? Freudnak bejött...

Ha végig mehetnék úgy az utcán a kezemben egy citromos sörrel, hogy a babakocsis anyuka ne háborodna fel, és tolná át a másik oldalra a babakocsit. Könyörgöm a gyerek még nincs is eszénél...ez meg nem alkohol, hanem üdítőőőő. 

Ha nem jutnának eszembe a régi baklövések, amiket de bánok: valahol ott siklott félre minden a Katica Presszóban a harmadik vodka szóda után. Miért mentem haza azzal az olasz fókaidomárral, aki buzi?