A dolgos hétköznapok csak úgy jönnek és mennek körülöttem...velem. Kézzel-lábbal taposok előre, és közben elfelejtek kikapcsolni. A legdurvább kikapcsolódásom egy hétköznapi borkóstoló a konyhában, melyhez a kínálatot a sarki kisbolt és a körbeépített nő szolgáltatja. De várjunk csak, hazudok! Eljutottam arra a szintre, hogy a használt cucc oldalakon ruhaszárítót és sodrófát keresek. Valamelyik nap meg annyira elragadott a hév, hogy egy egész szombatot azzal töltöttem, hogy szappankészítő szakkörök és befőzési praktikák után kutattam. Ha ezt így folytatom tovább, én leszek az ország legjobb alkoholista, szomelié háziasszonya. - És most fogadják kitörő lelkesedéssel és minimális szánalommal az ország alkoholista, szomelié háziasszonyát, akit befőző blogja juttatott a csúcsra. - Nem is értem miért nem szomelié tanfolyamokat nézegetek....Mindegy, mától minden más lesz, ma megiszom ezt az utolsó pohár bort, amit kitöltöttem, aztán nekikezdek a változásnak. Kitalálom, hogy végre mit akarok, és kész. Igen, ez lesz...ki fogom találni. Annyira, kurvára kitalálom...na, ez jó lesz. 

Egyébként sose kell nagyon kétségbe esni, csak akkor szoktam így kapkodni, amikor elkezdődik a két hetes premenstruációs időszak. Bizony egy hónap négy hét, és én ebből kettőt az ingadozó kedélyállapotomhoz igazodva próbálok élni. Ilyenkor felváltva akarok férjhez menni, gyereket szülni, kurva lenni és híres, meg egy eldugott faluban kecske tenyésztő. Szóval tulajdonképpen a legjobb az, ha ilyenkor nem hallgatok magamra, vagy kiütöm magam egy marék nyugtatóval. Később úgy is jön a teljes apátia, akkor majd magasról tojok az egészre. Nem is értem minek akarok megváltozni...van munkám, van otthonom, van barátom. Lassan jöhetnek a gyerekek is. Legalább nem kell teljesen rosszul éreznem magam az összes ismerősöm miatt a Facebookon, akik már legalább beújítottak egy gyereket, és ezért napi húsz posztban értesülhetek a gyermek hogylétéről: Megszülettünk. Jön a fogunk. Felültünk. Megfordultunk. - Miért mi? Persze egyszer nyilván az anyukák is megfordultak, na de nem gondolom, hogy ilyenkor egyszerre pörögnek és nyáladzanak a gyerekkel a földön. De nyilván mindegyiknél elgörbül a szám, meglágyul a szívem, mert nyilván ketyeg a biológiai órám. Kész katasztrófa, hiszen utáltam a gyerekeket. Most meg nem tudok végigmenni az utcán. Tudjátok mennyi ovi és iskola van a környéken, ahova mennyi gyerek jár? Tudtátok, hogy az ilyen intézménybe mennyi pici ember belefér? Bazi sok.  

Ha tanárnő lennék biztos bediliznék ennyi gyerek között. Nem akarnék folyton szülni az biztos. A minap is Szentendrén betértünk a kedvenc kajáldánkba, mert a rév-hév távolság legyaloglásához erőt kellett gyűjtenünk. Ott állunk sorban teljesen gyanútlanul mire megjelenik három kis ork meg az ork apjuk, aki kajamaradékos ruhában ácsorog, és nézi, ahogy az ork gyerekei mindent szétszednek, szétdobálnak, és vonyítva üvöltenek (olyan magasabb ork hangon). Azt hiszem ennyiszer sosem léptek a lábamra. Miután nagy nehézségek árán kikértük a kajánkat eszembe jutott, hogy az ork gyerekek annyira ügyesen taposnak lábat, meg kéne őket jutalmazni. - Kedves ork apuka az ön orkjai igazán tehetségesen taposnak lábra, engedje meg, hogy viszonozzam ezt a kedvességet. - ennél a résznél pedig irtózatosan nagyot taposnék orkpapa lábára, és arcomon elégedett vigyorral távoznék a tett színhelyéről. Hohohoho, azt hiszem előbb felnövök még és csak aztán szülök.