Ma elmentem négyszáznegyvennyolcezredjére a fogorvoshoz, és leszedtek a magas tömésemből. Ettől a hetek óta sajgó állkapcsom annyira föllélegzett, hogy nem hiszem – nem tudom elképzelni –, hogy van nálam boldogabb ember a földön. Nem csak a csontozatom nem fáj, de a bedurrant torkom is lecsillapodott…és még a mellem is megnőtt D-s méretűre! Nem hazudok! Aki nem hiszi, járjon velem!

Amióta ez a hobbim – mármint a fogorvoshoz járás – már nem gondolok annyit a Harrison Fordra. Hazudtam. Folyton a Harrison Fordra gondolok. Még akkor is, amikor nem. Szeretem a bácsikat. Szóval szép lassan rendben lesz a szám, és rájöttem, hogy nem én járok egyedül fogorvoshoz, és az, hogy nekem most x idősen lett két lyukas fogam az nem akkora katasztrófa, mint ami más emberek szájában végbemegy. Persze nyilván hajlamos az ember túldramatizálni a dolgokat. Á, ez tök uncsi… itt most arra akarok kilyukadni, hogy az ember mennyire tudja magát sajnálni és sajnáltatni, pedig nincs értelme. De, hát ennél sokkal izgibb például, hogy a George Clooney bemutatta a Sandra Bullockot a Brad Pittnek. Nem? Most nem? Most mondja valaki, hogy nem izgalmasabb ez, mint a szeretet meg a béke? Hát engem is jobban érdekel ez, hogy járni fognak-e vagy mi a tököm lesz?! Lehet, hogy ők lesznek a Brangelina helyett a Brandy. Én nagyon bírom amúgy a Sandra Bullockot. Egyesek szerint még hasonlítok is rá. Kedvesek, akik ezt mondják. Szerintem inkább egy kínai törpe fiúra hasonlítok vagy egy bamba puputevére, akinek kínai volt az apja. Nem vagyok púpos, csak úgy szeretek állni. Olyan szexisen kinyomom az etióp pocikámat, és előrebiggyesztem a vállam, hogy jól lehessen látni, hogy lány vagyok, és még cicim is van. Egyébként lehetnék én csinos, ha akarnék. A Mama June is lefogyott például. Hogy ki az a Mama June? Hát a Honey Boo Boo anyja. Azok kedvéért, akik még így sem tudják elmondom a lényeget: volt egy ilyen buta, félig kövér, félig vékony vegyes halmazállapotú, amerikai család, akikről készült egy reality show, amiből aztán kivált a család kövér fele, és híres lett. Honey Boo Boo például előadott egy Grammy-díjas számot. Egyébként ennek a Honey Boo Boo lánynak van egy szép nővére is, de az nem lett híres, mert az nem kövér. Aztán lejárt lemez lett a csúnya, félig fogatlan és félig kövér család, ezért kitalálták, hogy a közben szinglivé lett Mama June lefogyjon, és bemutasson ex-férjének, Sugar Bearnek. Le is fogyott, meg jól meg is műtötték százszor, és aztán be is mutatott a fogatlan exnek. Persze most meg nem boldog annyira, és szeretne megint kövér lenni. Milyen jó lenne most egy olyan show, ami arról szól, hogy a Mama June visszahízik. Eszik, eszik… rááll a mérlegre, de az csak egy kilónyi hízást mutat egy hét alatt. Sírna meg eldobná a szalonnát, hogy: „Efég, mem birokf többfet! Feladomf!” A többiek erre: „Ne, Mama June újra kövérnek kell lenned, hiszen ez az álmod, nem emlékszel?” Aztán meg újra lefogyna, és újra meghízna, és a végén meg meghalna. Mártírhalált, mert feláldozta magát a média oltárán. Legalább mi nézők kielégülten dőlhetnénk hátra a kanapén. De jó lenne! Nem?!

Szóval megint láttam az Égit. Ágit. Miért nem tud ez a hülye billentyűzet úgy írni, ahogy a fejemben pörögnek a szavak? Tehát, láttam az Ágit, és tényleg ő volt. De nem erről fogok írni megint, hanem valami másról. Nem tehetek róla, hogy ez a nő ideköltözött a közelembe, és molesztál. Ráadásul akárkinek elmeséltem a sztorit az azt mondta, hogy: „Hülye vagy az Ági busszal?” Pedig de!  Tehát muszáj pár szót ejtenem erről, mert ha bent marad, akkor olyan lesz, mint egy tartós fogkőképződés a fogazaton, amit bizony nagyon nehéz eltávolítani. Elnézést kérek Kunhalmi Ágnestől a hasonlatért, ez nem a személye ellen irányult. Na, tehát ott álldogálok a megállóban, és azon gondolkodom, hogy ez a csinos nő tényleg az Ági-e, és biztos, hogy nálam csak pár évvel idősebb-e, mert akkor én valamit nagyon elrontok. Például nem sminkelek, és a hajamat sem szárítom be reggel. Meg nem hordok kosztümöt. Mondjuk van egy a szekrényben…De azért elég viccesen néznék ki, ha kosztümben mennék be dolgozni. Egyszer kipróbálom! Ijesztgetés!!! Interjúra megyek, főniiii! Erre ő: "Megemelem a fizetésed, ne menj! Olyan jól fénymásolsz, meg minden!" Visszatérve Ágira, lehet, hogy ő is nagyon vagányul nézne ki, ha mondjuk nem fésülködne. Á, ez nem olyan jó ötlet. Inkább fésülködjön. Azért az még is csak jobban áll annak, aki politikus. Én például ezért nem fésülködöm, mert nem vagyok politikus. Vagy azért nem vagyok politikus...na, ebbe jól bele lehet kavarodni. Meg hát hogyan nézne ki, ha úgy öltöznék, mint az Ági?! Összekevernének egy politikussal a buszmegállóban. Lehet, hogy holnap megfésülködöm. Az sokat dobna a renomémon. Vagy csak meghozná. Renomé renoválás. Ennek a sztorinak sosem lesz vége…Ági meg szegény csak áll a megállóban, amíg be nem fejezem a történetet. Tehát jött egy fickó, aki azt mondta: „Szia Ági!” Ott leesett, hogy nekem volt igazam. Aztán mégsem éreztem olyan jól magam, mert közben meg sokan nem hitték el, hogy ez tényleg az Ági. Pedig de. Sokszor van igazam, csak nem hiszem el. Pedig ki higgye el, ha nem én?!

A mai napon egy rendkívül tehetséges és szimpatikus emberrel volt lehetőségem beszélgetni: magammal. Már a az interjú készítés helyszínének kiválasztása is rendkívüli ízlésemről árulkodik, mivel a félhomályos és meghitt konyhában találkoztam magammal. Nem késtem, és rendkívül kecsesen libbentem be lenge haute couture otthonkában. Felálltam, hogy hellyel kínáljam magam. Derűsen magamra mosolyogtam. Káprázatos vagyok! 

Nem kell híresnek lenni ahhoz, hogy különlegesek legyünk, hiszen valahol legbelül mindenki egyedinek érzi magát...még az is, aki azt mondja, hogy nem. Mindenki látja magát kívülről, hogy milyen lehet, milyennek gondolják mások. Akár egy filmet látja lelki szemei előtt a saját sanyarú vagy csodálatos életét. És tényleg, mindenki lehet sztár egy picit. Kivéve persze azt, aki rusnya. Az nem lehet sztár sose! 

Bár nem erről fogok írni, de azért elmesélem. Ma megdöbbenéssel vettem észre egy Jehova Tanúi propaganda néninek köszönhetően, hogy a Kunhalmi Ágnessel szoktam néha buszozni. Szerintem tök jófej, hogy busszal jár. És most mindenki próbáljon meg elvonatkoztatni attól, hogy nő és még politikus is és MSZP, mert ügye senkit nem érdekel a politika, és legfőképpen nem szavazunk senkire és nem kötődünk ehhez vagy ahhoz a politikai párthoz sem. De azért az is nagy volt ,hogy táncolt a Feri! Na, de tényleg se vallásos nem vagyok, se a politikában nem hiszek, szóval ezt tegyük is félre. Az meg végképp felháborít, hogy a tükörjégen menni nem tudó néni minden reggel ott van a kurva szóróanyagaival a megállóban és kislányokat molesztál, hogy legyenek Jehovák. Legyen a néni vallásos nem azért, de mit mondhatnak neki, amitől azt hiszi szerencsétlen, hogy az nekem is jó, ha ő közvetít köztem és Isten között? Meg, hogy legyek Jehova, mert akkor megoldódik minden problémám, ami ügye a fiatalokat érinti. Mondjuk akkor miért engem és a Kunhalmit talál be a néni?! Mi harmincas nők ügye tartsunk össze. Bár azt is el tudom képzelni a mai világban, hogy majd én meg a Kunhalmi Ági - már barátok vagyunk - együtt térítünk ráncosan a buszmegállóban a tükörjégen. Lehet, hogy egyszer a néni is volt fiatal, és aztán Jehova lett és megöregedett. Huh, még jó, hogy nem vettem el a szóróanyagot!

De igaziból azt akartam elmesélni, hogy írtam egy cikket, amiben például arról is lesz szó, hogy egy olyan híres színész sem forgat idén Magyarországon, aki a Harrison Ford. Szóval buktam ezt a férjhez menést. Pedig mennyire szexi volt a kis kerékpárjával ez a sármos bácsi. Azért a Harrison Ford tükrében átgondolnám ezt az idősgondozás témát. Megtanulnám például megmosdatni. Azt nagyon szívesen tenném, önfeláldozóan meg minden.

Aztán a minap volt szó a halogatásról is, mert azt nagyon tudok. Ide sem szoktam írni, pedig IMÁDOK. De, komolyan! Az a probléma, hogy az ember mindenféle mondvacsinált ürügyeket talál ki arra, ami miatt nem tudja végezni a dolgát. Nem mer előre lépni, mert akkor valami majd csak történni fog. Az sem jó, ha rossz, mert akkor igazam volt, amiért nem is kezdett bele, meg ha netán jó lesz, akkor ott az a felelősség féleség, amit aztán meg hogyan kezel az ember. Akkor le kell tenni megint valamit az asztalra, nem? De. Szóval inkább jobb bele sem kezdeni semmibe. A másik pedig, hogy "jobb később, mint soha", persze az is igaz, hogy "amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra", de akkor most melyik igaz? Mert mindenre lehet kifogást találni. Most például iszom még egy kis bort meg megnézem a Gyilkos elmék végét, mert különben ezt a részt nem fogom látni harmadjára. 

A napokban lettem szerelmes a Shia Löböfbe, de sajnos tegnap elvette a halottbaba fejű, fiatal barátnőjét...amitől picit rossz lett a kedvem. Mert hát ügye én is lehetnék LaBeoueoufné, ha nagyon akarnék. Mondjuk vannak gátló tényezők: például az, hogy nem vagyok fiatal, meg túl messze lakik. Egyébként sem szeretnék olyan férfi felesége lenni, akinek nem tudom leírni a nevét. Mert hogyan is nézne ki az, hogy elmegyek a hivatalba, és akkor megkérdezi tőlem a hivatalnok, hogy mi is a nevem, és itt írjam alá, én meg fél órát gondolkodom, hogy most akkor La vagy Le és Beauf vagy Beouf. Szóval lényegében annyira nem is zavar ez az egész téma. De tényleg...legyenek boldogok a halottbaba barátnő meg a fura nevű híres színész. Én meg iszom még egy kis bort meg benyomok egy kis fagyit. Puszi!

Egyszer megettem egy katicát, amikor szőlőbe haraptam. Keserű volt, de mégis inkább azt a szegény katicát sajnáltam, mert biztosan nem arra számított, hogy majd egyszer egy önbizalom hiányos, randa spiné bekapja, és ráadásul még csak nem is ízlik majd neki. Persze a katica nyilván nem gondolt semmire, amikor belemászott a szőlőbe, és biztos akkor sem gondolt semmire, amikor jól megdöglött a szőlőben. Sokszor van az úgy, hogy az ember elképzeli a másik érzéseit, gondolatait. Beleképzeli, hogy éppen nagyon rossz vagy jó a másiknak, hogy biztosan nem szorong soha, nincsenek önértékelési gondjai, tökre örülne, ha szőlőbe döglene stb…

A minap volt a 10 éves érettségi találkozóm, ami előtt mindennél jobban vágytam rá, hogy legalább fossak vagy hányjak, vagy mind a kettőt egyszerre. Esetleg egy harmadikkal kombinálva az előző kettőt, és akkor tuti, hogy nem tudok majd elmenni. Sosem voltam az a fajta ember, aki jól tudja magát menedzselni, tehát eszem ágában sem volt felvállalni magam. Önmagamat, ami éppen kevesebb, mint több. De, nem az a kevesebb, ami néha több, hanem az a kevéskén kevés. Szóval ültem a konyhában, katatón állapotban rágcsáltam a körmeimet és nem tudtam elindulni.

Van, amikor az ember képtelen eldönteni, hogy merre szeretne menni. Néha azt is képtelen eldönteni, hogy éppen vanília vagy csokoládé fagyit vegyen – persze most nem rólam van szó, én tudom, hogy milyen fagyit akarok. Ja, ja, tudom! – Nem akarok…akar elmenni erre és nem akarok…akar elmenni amarra. Csak sodródik és keresgéli a helyes irányt. Visszatérve rám, mert ugye az előbb nem magamról beszéltem. Félek az elköteleződéstől, a házasságtól, hogy valamiben jó legyek vagy rossz, netán mind a kettő egyszerre, és akkor meg jól középszerű leszek. Félek a felnőtté válástól, a válástól, hogy egyedül kell felnevelnem a gyerekem, hogy gyerekem lesz, akit szeretek-e majd eléggé, és ugye nem leszek rá féltékeny, mert ő majd biztos mennyivel szuperebb lesz, mint a kettyós (Kettyós: dilis, hülye, be van kattanva, hiányzik egy kereke, őrült, zakkant. szleng szótár ) anyja. Esetleg majd túlzottan rátelepszem, és terelni akarom, hogy ne legyen már annyira szerencsétlen, akár a fent említett kettyós anyja. Még jó, hogy az Ebola annyira most nincs, mert attól is vadul be voltam szarva. Huh, mázli!

Tehát félni azt tudok és félni tud mindenki, amikor meg kell nyílni, és esetleg egy olyan oldal kerül nyilvánosságra, amit az ember nem szívesen mutogatna. Nálunk is előkerült dögivel a jóból és a rosszból is egyaránt az ominózus osztály talin. A társaság egyharmada házas, aztán vannak olyanok, akik elégedettek a karrierjükkel, vannak a külföldre emigráltak és vannak, akik éppen szülnek –  persze nem éppen most, hanem majd kicsit később és nem egyszerre –, és vannak, akik őszülnek. Na, még tiszta mázli, mert egyébként én is őszülök, szóval ebbe a részébe pont beleillek. Ha jól meggondolom a tanárokat és engem leszámítva még senki nem őszül. Jesszus, de ciki. Egy öregedő, hasztalan ember. Most mi lesz?

Na, mindegy nem ezt akartam kihozni a dologból, hanem arról akartam írni, hogy mennyire meglepett, amikor realizáltam, hogy nincs mitől tartani, hiszen az élete senkinek sem tökéletes. Nincs olyan, hogy minden tuti. Van, aki jól él, de szar a melója, illetve akad olyan, akinek van melója, de éppen dobták. Nincs balansz. Balansz csak akkor van, ha nincsenek elvárásaid, vagy vannak, de megpróbálod leszarni. Ha túlságosan rákattansz az elvárásaidra, akkor egyszer csak azon kapod majd magad, hogy ülsz a konyhádban katatón állapotban és nem mersz elmenni a 10, 15, 20…éves osztálytalálkozódra, mert éppen elégedetlen vagy magaddal.

Kislány, hé kislány! Igen, maga! - üvölt artikulálatlanul a néha rendkívül öreg, de annál szarkavaróbb szomszédunk, Szépjuhászné. Szépjuhászné nem szép, hanem kifejezetten genyó. Nem csak genyó, de egy alattomos muskátli tolvaj is, aki miután betörtek hozzánk közölte, hogy: "Hallottam én, hogy valami van, de féltem...meg aztán akció volt a Pennyben. Minden kedden oda szokok menni, a Pennybe." Én megértem. Szóval "kislány" megfordul, kedvesen vicsorog...izé mosolyog, mosolyog...

- Maga itt lakik? Tulajdonos? 

- Igen. Nem.

- Volt a közösgyűlésen?

- Nem voltam a közzzzzzzzgyűlésen, bérlő vagyok. Nincs hozzá jogom.

- Akkor magáé a muskátli?

Áhá, jó kis felvezető! Helyben vagyunk. Egyébként már napok óta készültem a nagy találkozásra, mert Szépjuhászné kedvenc elfoglaltsága, hogy az ajtónk előtt üvöltve beszél ki minket: "Ezek a fiatalok nem voltak a közgyűlésen, bezzeg a szembe lakó kislány az rendes, az Emese...na, az rendes." Szal, vártam már, hogy végre beolvassak a vén muskátli tolvaj, Penny függő banyának.

- Igen.

- Had kérjek már belőle. Én vittem fel a múltkor. 

- Igen? Egy kicsit megijedtem amúgy, hogy elvitte...

- Én vittem el. Gondoztam, leszedtem a száraz leveleket meg meglocsoltam, olyan szép. Szeretnék belőle, mert az enyém megdöglött. a magáét meg én gondoztam.

- Most ültettem át őket, hogy jobban érezzék magukat.

- Igen, nagyon szép. A lilából kérek, mert az tetszik.

A néni új fogalmat adott a lopásnak. Biztos a betörő is vigyáz a barátom laptopjára. Játszik rajta, leporolja és egyszer majd visszalopjuk tőle. Talán kér egy darabot a klaviatúrából. Talán az autó tolvajok is csak vigyáznak az ellopott autókra, mert nekik is megtetszik egy-egy darab. Megjegyzem a néni muskátlija tényleg döglődik, néha én locsolom meg, mert neki már nem tetszik, hogy félig döglött. Talán egyszer én vigyázok majd a néni muskátlijára. Talán, majd, ha tolvaj leszek. De, addig is adok az én muskátlimból. A lilából ,mert az tetszik neki.

Ismerős amikor az ember lába annyira elzsibbad, hogy aztán az erekbe visszaáramló vértől szinte begörcsöl az egész? Olyankor direkt ráugrálunk, hátrahajtjuk a lábfejünket, sántikálunk fel-alá, és olyankor még jobban fáj. Ennek ellenére leszarjuk, ugrálunk rajta, pedig piszkosul fáj, majd meghalunk annyira, mert tudjuk, hogy így rövidebb ideig fáj baszottul. Na, így kéne csinálni mindennel!

Felraktam egy levest, ami nem tudom, hogy jó lesz-e, mert nálunk minden levest más fazékban kell főzni. Gondolom az arányok miatt. Hát én meg nem főzök már egy ideje, szóval nekem az arány kitalálása arany. Mindegy, majd csak lesz belőle valami. Szóval a napokban azon gondolkodtam, hogy fel kéne kicsit turbózni, amiket írok...például milyen jó ötlet lenne, ha mondjuk teljesen fikciós dolgokat írnék magamról, mintha nem is én lennék, hanem valami csúcsszuper olyan lány, akinek nagyon izgis az élete, nem ilyen uncsi, mint az enyém. Tehát hazudnék, mint a karikacsapás, mert ez így nem állapot. Eljárok munkába, szerelmes vagyok meg hazajövök, meg minden. Tök unalmas. Ha mondjuk egyik nap azt írnám, hogy felkeltem és jééé lett még két mellem hátul, de nagyobb, mint a másik kettő, az mennyivel izgalmasabb! Szerintem hírre menne és még a Leonardo DiCaprio is a végére járna, és a végén járnánk.

Végül nem hazudok, ellenben izgulok és várom a levest, ami remélem a jó fazékban fő, mert ha nem, akkor szar lesz az íze, és akkor jaj. Egyébként egy kínai, felturbózott zacskós levesről beszélünk...

Na mindegy, ami végképp nem hagy nyugodni az egy melltartó reklám, amit ma láttam. Megkeresem és be is fogom ide linkelni, mert őszintén, nem igazán értem a dolgot. Szóval a konklúzió a következő: minden nő egy mell vagy kettő, vagy egy kurva!

A dolgos hétköznapok csak úgy jönnek és mennek körülöttem...velem. Kézzel-lábbal taposok előre, és közben elfelejtek kikapcsolni. A legdurvább kikapcsolódásom egy hétköznapi borkóstoló a konyhában, melyhez a kínálatot a sarki kisbolt és a körbeépített nő szolgáltatja. De várjunk csak, hazudok! Eljutottam arra a szintre, hogy a használt cucc oldalakon ruhaszárítót és sodrófát keresek. Valamelyik nap meg annyira elragadott a hév, hogy egy egész szombatot azzal töltöttem, hogy szappankészítő szakkörök és befőzési praktikák után kutattam. Ha ezt így folytatom tovább, én leszek az ország legjobb alkoholista, szomelié háziasszonya. - És most fogadják kitörő lelkesedéssel és minimális szánalommal az ország alkoholista, szomelié háziasszonyát, akit befőző blogja juttatott a csúcsra. - Nem is értem miért nem szomelié tanfolyamokat nézegetek....Mindegy, mától minden más lesz, ma megiszom ezt az utolsó pohár bort, amit kitöltöttem, aztán nekikezdek a változásnak. Kitalálom, hogy végre mit akarok, és kész. Igen, ez lesz...ki fogom találni. Annyira, kurvára kitalálom...na, ez jó lesz. 

Egyébként sose kell nagyon kétségbe esni, csak akkor szoktam így kapkodni, amikor elkezdődik a két hetes premenstruációs időszak. Bizony egy hónap négy hét, és én ebből kettőt az ingadozó kedélyállapotomhoz igazodva próbálok élni. Ilyenkor felváltva akarok férjhez menni, gyereket szülni, kurva lenni és híres, meg egy eldugott faluban kecske tenyésztő. Szóval tulajdonképpen a legjobb az, ha ilyenkor nem hallgatok magamra, vagy kiütöm magam egy marék nyugtatóval. Később úgy is jön a teljes apátia, akkor majd magasról tojok az egészre. Nem is értem minek akarok megváltozni...van munkám, van otthonom, van barátom. Lassan jöhetnek a gyerekek is. Legalább nem kell teljesen rosszul éreznem magam az összes ismerősöm miatt a Facebookon, akik már legalább beújítottak egy gyereket, és ezért napi húsz posztban értesülhetek a gyermek hogylétéről: Megszülettünk. Jön a fogunk. Felültünk. Megfordultunk. - Miért mi? Persze egyszer nyilván az anyukák is megfordultak, na de nem gondolom, hogy ilyenkor egyszerre pörögnek és nyáladzanak a gyerekkel a földön. De nyilván mindegyiknél elgörbül a szám, meglágyul a szívem, mert nyilván ketyeg a biológiai órám. Kész katasztrófa, hiszen utáltam a gyerekeket. Most meg nem tudok végigmenni az utcán. Tudjátok mennyi ovi és iskola van a környéken, ahova mennyi gyerek jár? Tudtátok, hogy az ilyen intézménybe mennyi pici ember belefér? Bazi sok.  

Ha tanárnő lennék biztos bediliznék ennyi gyerek között. Nem akarnék folyton szülni az biztos. A minap is Szentendrén betértünk a kedvenc kajáldánkba, mert a rév-hév távolság legyaloglásához erőt kellett gyűjtenünk. Ott állunk sorban teljesen gyanútlanul mire megjelenik három kis ork meg az ork apjuk, aki kajamaradékos ruhában ácsorog, és nézi, ahogy az ork gyerekei mindent szétszednek, szétdobálnak, és vonyítva üvöltenek (olyan magasabb ork hangon). Azt hiszem ennyiszer sosem léptek a lábamra. Miután nagy nehézségek árán kikértük a kajánkat eszembe jutott, hogy az ork gyerekek annyira ügyesen taposnak lábat, meg kéne őket jutalmazni. - Kedves ork apuka az ön orkjai igazán tehetségesen taposnak lábra, engedje meg, hogy viszonozzam ezt a kedvességet. - ennél a résznél pedig irtózatosan nagyot taposnék orkpapa lábára, és arcomon elégedett vigyorral távoznék a tett színhelyéről. Hohohoho, azt hiszem előbb felnövök még és csak aztán szülök.