Kedves Olvasóm enged meg nekem, hogy elsők között Boldog végnapot kívánjak! Ma ez jutott eszembe a munkahelyen, mert vannak olyan napok, amikor tőlem akármikor vége lehetne. Tévéműsor vége, kikapcs. Hangyafoci. Az ember csak ül és számolja a perceket, az órákat és végül a napokat, az éveket, és szépen elrepül az élet. 

Miért dolgozunk olyan helyen, ahol nem érezzük jól magunkat? Ennyire fontos a pénz? A boltban a kövér nő, akit körbeépítettek a pénztárgéppel, évek óta dolgozik ott és nyilván utálja. Napi öt kávé, energiaitalok tömkelege és cigi dögivel - ez tartja életben. Aztán végül a morcos arcával ott kap agyvérzést beépítve a pénztárgép mögött. Szép halál. De nem halt meg, ez a szomorú, tovább ül ott morcosan a pénztárgép mögött. Ráadásul szegénynek sérült a periférikus látása, és nyilván abba az irányba nem lát rendesen, ahonnan a vevők jönnek, így teljesen ki kell tekerednie, hogy morcosan köszönhessen. A helyi kocsmatulajdonos fickó, minden nap ott ül a kocsmájában és részeg, mert utálja az egészet. A fiatal lányok a pénztár mögött a Sparban hangosan üvöltenek át egymásnak a vevők feje fölött: Mindjárt vége Julcsikám, aztán megyünk haza! - Jaj, ne is mondjad már alig várom! - Én meg közbe' ott állok a kenyeremmel, és ugyanakkora szarnak érzem magam, mint egész nap a munkahelyemen. 

Miért nem állunk ki magunkért, miért nem lépünk, miért nem próbáljuk meg amíg lehet? Miért ne lehetne egyszerűen csak megpróbálni?! Hiszen senki nem akar körbeépítve élni, és közben még is mind, akik nem lépünk körbe vagyunk építve. Körbeépítjük magunkat a saját korlátainkkal. Ha valaki ügyes, még el is hiteti velünk, hogy erre vagy arra nem vagyunk képesek, maradjunk csak a pénztárgép mögött. Érdekes, hogy sose láttam még vidám pénztárost, pedig lehet valaki boldog attól is, ha pénztáros. Azt hiszem ez nálunk olyan normális dolog, aki nem sztár, nincs a tévébe' meg ügye nem ajudival jár az tök béna. Hát milyen munka már az, hogy postás? Levelet visz baszdmeg, levelet! Láttad már a postást, ahogy viszi a levelet? Tiszta béna. Ilyenek vagyunk, szerintem ez a tiszta béna. Én is tiszta béna vagyok itt írok, még szerencse, hogy nem levelet, mert azt elvinné a béna postás. 

Sokszor, amikor magam alatt vagyok Váratlan utazást nézek, mert megnyugtat, hogy az élet, akár olyan szuper is lehetne, mint amilyen Avonleaban. - De a törpök élete, nem csak játék, és mese! Hallottál már a gonoszról? A csúf, kopasz Hókuszpókról? - Pontosan ez a probléma, hogy az élet nem csak babapiskóta és nyakig tejfel. Mindenkinek jobb lenne, ha a szülei már kiskorában felkészítenék a nehéz időkre. Néha egy kis lelki terror, egy kis megalázás. - Pistike most pedig utazz egyedül a hármas metró vonalán! - De, anya félek! - Kuss Pistike, ha ezt kibírod, felnőtt korodban majd rezzenéstelen arccal fogsz ülni a metró pislákoló fényében, élelem és víz nélkül, órákon át és nem te leszel az, akit kirabolnak, hanem te leszel az...aki rabol! Az én fiamból nem lesz anyámasszony katonája! - Szóval hiába nyugtat le a Váratlan utazás varázslatos világa, ahol a végén mindenki levonja a tanulságot és nyugodtan hajtja álomra a fejét, ha kilépek az utcára és azt tapasztalom, hogy minden fos. 

Egyébként szeretek a környékünkön sétálni, mert minden kiskutyát és a hozzá tartozó öreg fószert elneveztünk. Ez az én kis Avonleam, de ha már egy lépéssel többet megyek a kelleténél, akkor olyan lényekkel találkozom, akikkel a legkevésbé sem akarok. Az én kis univerzumomon túl már meg kell felelni, már szépnek, okosnak és mindenben szuper tökéletesnek kell lenni. Közben meg valahol még is azt gondolom, hogy a lófaszt leszek én tökéletes. Minek legyek valaki más, miért ne lehetnék én én. A néha béna, a néha végletekig vér ciki, figyelmetlen, döntésképtelen, frusztrált, szorongó. Arról nem is beszélve, hogy nem tudok tájékozódni, sok hülyeségre emlékszem gyerekkoromból, de sok dologra egyáltalán nem a felnőtt életemből. Sokszor figyelemzavaros vagyok és az írás szeretete ellenére betűtévesztő. Hja, hát nem tökre hasonló a g és a k vagy az f és a v? Barbi vagy rabbi, olyan könnyű összekeverni. Szóval ezzel annyit akartam mondani, hogy NEM KELL MEGFELELNI. Na, de erről kicsit később és bővebben. Ebbe már a Jim Carreynél is belementem, de ott sem sikerült kifejteni. Halogatni azt tudok.

Halogatás, mert most éppen nem érzem magam komfortosan és nem fogok komoly dolgokról írni, nehogy elrontsam. Persze ilyenkor inkább felmegyek a Facebookra és megnézem a volt faszijaimat, hogy házasok-e már vagy mi van...és megnézem az összes olyan lányt, aki persze szebb, magasabb, szőkébb, diplomásabb és még saját vállalkozása is van. Hú, bezzeg én, a szerencsétlen még el sem mosogattam. Te béna szarrr! Igen, aztán gyorsan elkezdek nézegetni mindenféle csináld magad és frizuradivatos oldalakat, meg persze elmegyek turizni és veszek egy csomó olyan cuccot, ami később minek. Aztán már ott az este. Szerencse, hogy holnap is van nap...

Fiam, nézd meg! Hát nem igaz, most cseréltem ki a takarót a feje alatt, és megint összevérezte – mondta a kollégájának a parfüm szagú, kurva kinézetű ápolónő az őskorban, amikor kiszedték a garatmandulámat. Talán két éves lehettem, de tisztán emlékszem az esetre: ébredés után, ömlött a vér az orromon és a számból, ráadásul üvöltve sírtam, és akaratlanul mindent összetrutyiztam. Ezúton üzenem annak a kedves, hosszú barna hajú, szagló nőnek, hogy BAROMIRA SAJNÁLOM! Azóta sikerült moderálnom magam és kevésbé vagyok gusztustalan.

Most érzem csak át a helyzetét a történtek után húszon x évvel. Akárhogyan is próbálom eltakarítani az életembe oda nem illő dolgokat, valahogy mindig minden ugyanolyan. Hát a koszból nincs kiút?! Egyébként ez hasonló lehet, mikor az ember csak törli és törli a port a polcokról, majd miután kiporszívózott törölhet megint. Ugye? Aztán persze megint ki kell porszívózni és…na, de kérem, akkor meg hova tűnik az a sok por? Tán csak kering a levegőben?

Különben is miről lehet tudni, hogy van-e értelme csinálni és miről nem? – HA NEM PRÓBÁLOD MEG, SOSE TUDOD MI LESZ A VÉGE – mondják eldöntendő helyzetben az ember barátai, rokonai és üzletfelei. Na, de tényleg? Mi van, ha éppen egy olyan szituációba keveredik az ember, amit egyáltalán ki se akart próbálni? – Ó istenkém, minek feküdtem le azzal az állati jóképű fókaidomárral az orosz vándorcirkuszból, akinek vissza kellett utaznia Oroszországba,és különben is miattam jött rá, hogy a férfiakat szereti?! – Elég kellemetlen dolog. Ebből mi a tapasztalat? Ne feküdj le állati jóképű, orosz fókaidomárral, mert buzi lesz? 

És miért nyílt ki a virslis zacskóm? Igen, vettem egy csomag virslit, és mire hazaértem a táskámban szépen kinyílt a zacskó. Természetesen elkezdtem azon gondolkodni, vajon meghalok-e, ha megeszem? Végül most ott tartok, hogy éppen főzöm a tűzhelyen, mert minden nap ebben a boltban vásárolok, és miért pont ma akarnának megmérgezni egy márkás virslivel. Nyilvánvaló, hogy csak a csomagolás volt szar, és mikor fizettem még semmi baja sem volt…nyilván a táskámban akadt bele valamibe vagy mit tudom én. Szóval tuti, hogy nem fogok meghalni, ha megeszem. Ügye?

Mostanában annyira sötéten látom a dolgokat. Miért egy csomag virsli ölne meg? Inkább a sok képzeletbeli stressz forrás, amiket magam köré gyártok. Különben is mennyi olyan ételt ehettem már, ami nem volt az ÁNTSZ által ellenőrizve.

Hát igen, a pasim meg éppen pókerezik valahol én meg a halálomon vagyok, pedig még meg sem ettem a mérgezett virslit. Na, ügye! Bezzeg a pasik, rém nyugodtan mit csinálnak? Végre egy este, amikor a saját hülyeségemmel foglalkozhatnék, az írással, s e helyett püfölöm a klaviatúrát és arról regélek, hogy mérgezett a virsli, amit mindjárt megeszek. Aztán még szóba sem kerültek az indiánok, egyébként valószínűleg nem is fognak, hiszen ez teljesen átvitt. Hova tűnt már az, amikor önfeledten semmi sem érdekelt, magasról tojtam a konvenciókra? Az akkor volt, amikor még az aluljáróban az Örsön minden áldott reggel az indiánok ugyanazt a számot játszották.

Fiatal koromban sokáig festőnő akartam lenni. Festőnő és Jim Carrey felesége. Elképzeltem, hogy festek egy csomó szuper képet és közben meg sokat röhögünk a vicces férjemmel, aki az apám is lehetne. Ha-ha-ha. Oké, de tényleg nagyon vicces és helyes volt régen a Jim Carrey (ma is az). Aztán felnőttem és azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges bármit is gondolnom magamról, mert vannak emberek, akik nem így gondolják és ha még parasztok is akkor jól az orrom alá fogják dörgölni.

Nem lehettem festő, mert szarul rajzolok. Persze ez nem igaz, de egyszer valaki ezt mondta, és én hittem neki. Pár éve elkezdtem írni magamnak, majd másoknak. Persze nyilvánvaló, hogy ehhez sincs tehetségem. Emberek, ha  folyton arra várnánk, hogy mindenkinek megfeleljünk, akkor a kipi-koporsó mélyéről próbálhatnánk kezdeni valamit magunkkal. NEM KELL MEGFELELNI!

A gyermekkori álmok és a jövőnkről alkotott kép régen sokkal elérhetőbbnek tűnt, nem igaz? Gyermekként még mertünk hinni magunkban, aztán ahogy egyre nagyobbak lettünk az élet kinevelte belőlünk. Miért hisszük el mindig azt, ami rossz és miért nem bízunk inkább? Mi késztet arra, hogy átadjuk a helyet annak a sötét trutyinak, ami egyre jobban és jobban beborítja álmaink színes tájait? Pedig mi nem változunk, ugyanazok vagyunk, ugyanaz a gyermek, aki egyszer hitt saját magában, aki mert nagyot álmodni, aki mert álmodni. Ma meg alig merjük lehajtani a fejünket, mert a holnap talán még kínzóbb, talán még semmitmondóbb, mint a tegnap. Jön a gonosz hétfő! Ez a nap persze semmivel sem másabb, mint a kedd vagy a szerda, csupán annyiban, hogy rossznak kell lennie, mert valaki kitalálta. Mekkora poén, legyen már a hétfő szar. Ügye te is és te is érzed, hogy a hétfő mennyire, de nagyon SZAR? Ne álmodj, ne bízz magadban és a HÉTFŐ SZAR!

Gyerekkoromban rettegtem a haláltól. - Ki nem? - Emlékszem, mikor olyan 12 éves voltam egyik este azt gondoltam, reggel nem fogok felkelni többé. Rettenetes érzés volt és teljesen meg voltam győződve róla, hogy ez így lesz, elalszom és vége. Nagy nehézségek árán elhitettem magammal az ellenkezőjét. Napokig alig bírtam elaludni, fel-alá mászkáltam a szobámban és nyugtatgattam magamat, hogy valószínűleg csak valamiféle kötelességtudat lett úrrá rajtam, és csupán meg akartam felelni az elvárásoknak, amivel leginkább a suliban bombáztak. Főleg a felsős osztályfőnököm hagyott mély nyomot, aki folyamatosan egzecíroztatott és beégetett az osztály előtt, mert megtehette. Kicsinyes bosszú, de ez úton üzenem neki, hogy a hónaljszőreivel gyakran álmodtam, hogy veszek nekik mókuskereket és abban futtatom őket.

Gondolom sokan éreztük már úgy magunkat, hogy legszívesebben azonnal elfutnánk onnan ahol éppen vagyunk, bekuporodnánk egy besötétített szobába sírni, vagy épp ellenkezőleg kiszaladnánk a természetbe, egy végtelen mezőre ordítani. Egyszer csak előtör valami borzasztó, mélyről jövő félelem, hogy ez nekünk nem fog menni. Bárcsak még gyerekek lehetnénk, akkor minden könnyebb volt...

Bizony a bennünk lakó gyermek néha utat tör magának, olyankor se látni, se hallani nem tudjuk racionális, felnőtt énünket. A kisgyerek fél, a kisgyerek sírni, ordítani és toporzékolni akar. Felnőttként azonban kevéssé tehetjük meg, hogy a munkahelyünkön vagy a boltban egyszer csak lecsapjuk magunkat a földre és jól kidühöngjünk magunkat. Pedig néha bizony rohadtul jól esne, mert akkor nem kéne szorongani, éjszakánként gyógynövényes teát inni, Xanaxot szedni, harapásemelőt hordani, klasszikus zenét hallgatni…na, ok ez utóbbi nem rossz, ezt lehet. Érdekes dolognak tartom, hogy a felnőttkori kiborulásokat szokás felcímkézni, ráadásul folyamatosan tünetenyhítő szerekkel akarnak tömni, holott egész egyszerűen az embernek néha betelik a pohár és kész. – Nem bír aludni? Szorong, ideges. A feje fölé tornyosulnak a feladatok? Valeriana Relax! – A gyerekeknél bezzeg maximum az anyukának ciki, ha sírógörcsöt kap a gyerkőc a boltban, mert nem kapott rudit, és most meg még a csillámos tusfürdőt is otthagyták, pedig az milyen fasza lett volna este a pancsolásnál. Baszki, a felnőtt meg szimplán szedjen Xanaxot, mert nem szűkülhet össze a gyomra, nem kaphat sírógörcsöt, mert munkanélküli, kilakoltatják, elhagyják, faszfej a főnöke, a kollégája vagy a szomszéd Erzsi néni, csökkent az egy főre jutó GDP, jön egy kettős front, mindenki pótolható, drága az egyetem, alul képzettek, túlképzettek, alacsonyak, magasak, kövérek, vékonyak vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy akár felnőttként is akarhatunk csillámos tusfürdőt, nemde?

Néha igenis kell toporzékolni, sírni, félni, szomorkodni, ha már a boldogságot is megéljük, akkor ezt miért nem lehet?

Ha jól emlékszem az Éden Hotel valamelyik aktuális sztárjának a szájából hangozott el ez a remekül összerakott mondat. Ekkor már pár napja élveztem a boldog munkanélküliek életét és a televízió készülék előtt agonizáltam, körülöttem csoki papírok meg minden, ami kell. Azt hiszem a hajam is sokkal gyorsabban koszosodik, ilyenkor, vagy csak nem veszem észre, hogy már x napja folyamatosan az ágyban ülök és rohadok. Persze a tévében minden borzalmat megnézek, betéve tudom a reklámok szlogenjeit és az aktuális brazil szappanopera repertoárt. Szerintem az egyik sorozat főcímdalát a Christina Aguilera énekli...na mindegy.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy az embernek szüksége van az ilyen időszakokra is, ez hozza meg a változás szelét. Ha nem lépsz, majd mások lépnek helyetted. Az összes elszalasztott lehetőséged, másnak győzelem. Minden be nem rúgott gól egy...bla-bla, satöbbi.

Sokszor akartam már váltani vagy változni, de eddigi rövidke életem során, hogy kíméletesen fogalmazzak: NEM JÖTT BE. Ergo, akárhányszor szerettem volna fityiszt mutatni és felállni, a péklapát a mosolygó arcomban landolt.

Emlékszem egyszer egy rémesen szar kapcsolatban voltam, amitől idővel megpróbáltam függetleníteni magamat. Elkezdtem hát, normális munkák után kutatni. Elmentem egy ilyen klassz kis "nyányényé" állásbörzére. Aki volt már tudja milyen rémes egy ilyen klassz kis "nyányényé" állásbörze. Ott az a sok munkát kínáló cég…munkát kínálót mondtam? Szóval ott ez a csomó cég, ahova elmehetsz diák melózni vagy gyakornoknak vagy valaminek. Tehát miután végigjártam ezeket a bodegákat és meggyőződhettem róla, hogy mekkora szar vagyok és senki sem akar  majd alkalmazni, úgy döntöttem megnéztem a továbbtanulási lehetőségeket. Amerika yeah! A lehetőségek országa, ahol minden álom valóra válik. Odaléptem hát az információs pultnál álldogáló dauerolt hajú, kosztümös hölgyhöz érdeklődni egy ösztöndíj programmal kapcsolatban, mire tekintetével a talpamtól a fejem búbjáig végigmért: Hm, de Amerikába nem mehet ám bárki, oda csak a legjobbak mehetnek, a krémek krémjei. Hm.

A kedves hölgy egy pillanat alatt erjesztette önbizalmamat. Hát ennyi volt nekem Amerika, egy percnyi álom. Összetörve mentem haza, egy semminek éreztem magam. Most már tudom, ez hiba volt. Ez a nő valószínűleg azóta is ilyen mogorva genyó, míg jómagam erősödtem a történet által. Na ja, ha öreg leszek tuti nem leszek ekkora paraszt, mint ez a vén boszorka, az fix. Nyilván nem ez a lényeg, hanem a felülemelkedés, az elengedés. Ma már tudok nevetni az egészen, meg tudom osztani másokkal azokat a régi rémes történeteket, és a csalódások is kevésbé ráznak meg, mint egykor. Nem igaz! De legalább megpróbálom.